A múlt század első felében még létezett egy embertípus, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk könyvembernek.Nevezhetnénk másképp is, de ez a könyvember fedi le talán a legpontosabban a jelenséget. Talán igaz, hogy manapság is akadnak olyanok, akik sokat és rendszeresen olvasnak, s köztük akadhatnak olyanok is, akiknek ez szinte életformájukká vált, de az ilyesmi egyre ritkább tünemény. Azokban a régi időkben azonban nem kevés ilyen figura létezett, s ezek egyike – talán a legismertebb képviselőjük – Szerb Antal volt. A könyvember a művelt európai polgárnak az az altípusa, aki ténylegesen az életformájává tette az olvasást, a szenvedélyévé vált. Elsődleges előfordulási helye a könyvtár volt. Gyorsan hozzáteszem, hogy tetszőleges európai könyvtár, mert a könyvember jellemzője volt az is, hogy legalább három nyelven olvasott tökéletesen, és akkor még nem beszéltünk valamelyik „holt” nyelvről, a latinról vagy a görögről, amelyek valamelyikén szintén olvasott.
Fotó: MTI / Haár Ferenc
A könyvemberek közül nem kevesen írtak is, elsősorban esszét vagy kritikát, de akadt közöttük olyan, aki a szépirodalom veszélyes vizeire is kimerészkedett. Szerb Antal ebben az exkluzív társaságban is kiemelkedően sokoldalúnak bizonyult. Alig múlt tizenkilenc éves, amikor a Nyugat már közölte a verseit, s innentől kezdve rendszeres szerzőjévé vált a lapnak. Eleinte leginkább az irodalmi élet szűkebb berkeiben vált ismertté főként az angolszász irodalomról szóló tanulmányaival. A szélesebb olvasóközönség 1934-ben ismerhette meg, amikor megjelent a Magyar irodalomtörténet című munkája, amely a marosvécsi Helikon íróközösség pályázatán korábban első díjat nyert. „Ez a mű inkább intuitív, mint tudós hajlamú szerzőre vall, akinek mindazonáltal tudományos képzettsége és esztétikai műveltsége is kellő szinten áll. De e műveltségét a szerző egyáltalán nem fitogtatja: azt inkább csak sorai mögül érezzük. Előadása rokonszenvesen egyszerű s a nagyobb közönség számára is élvezhető; sok lendület és közvetlenség van benne” – írta a könyvről Babits Mihály. Ha valakiről a közismerten szigorú Babits azt írta, hogy a „műveltsége is kellő szinten áll”, azt nyugodtan érthetjük úgy is, hogy kivételes műveltséggel bír. A Magyar irodalomtörténet első kiadása napok alatt elfogyott, s egyes anekdoták szerint az 1934-es könyvnapokat (az ünnepi könyvhét elődjét) a hangos siker miatt meg kellett hosszabbítani egy nappal.
Mátyás korszakos ellenfele, a leghosszabban uralkodó német-római császár elsőrangú képességekkel rendelkezett, Bécs ostroma sem ingatta meg, a „jók-rosszak” megközelítést pedig ideje elengednünk.
A tüntetések szervezői leszögezték: nem akarják, hogy „megismétlődjön, ami a Nyugat-Európában történik - bűnözés, káosz és a nemzeti identitás elvesztése”.
A hangzatos, újra népszerűvé váló hipotézis nyomába eredtünk Magyar Zoltán folklórkutatóval. A szakember elárulta, mennyi köze lehet László királyunknak a világ talán leghíresebb lovagjához.
A tanár úr, M. Kiss professzor, Sanyi bácsi – a magyar történetírás egyik nagy öregje távozott. Sőt, a 20. századi magyarországi diktatúrák kutatásának nagy öregje. Máthé Áron írása.